A 2009-es év Nobel-díjai közül alighanem a békedíj okozta a legnagyobb meglepetést. A norvég bizottság ugyanis az alig egy éve hivatalban lévő amerikai elnököt, Barack Obamát találta rá méltónak. Csekély munkásságát figyelembe véve adja magát a kérdés, vajon mivel érdemelte ki az elismerést?
Röviden összefoglalva „a nemzetközi diplomácia és a népek közötti együttműködés megerősítése érdekében végzett rendkívüli erőfeszítéseiért”. A (kicsivel) bővebb indoklást olvasva sokan el sem hinnénk, hogy az írás a hivatalos Nobel-díj honlapról származik.
A nyilatkozat hemzseg az általánosságoktól, az európai politikai közhelyektől és nem mellékesen az ellentmondásoktól. Kiemelték az amerikai elnök tárgyalás-centrikus külpolitikáját, amely körülbelül a „bárkivel bármiről” elvét követi. Az említett stratégiának köszönhető konkrét sikerekről nem olvashatunk, valószínűleg nincsenek is.
Ugyanígy a szintén hangsúlyozott kérdésben, a nukleáris fegyverek leszerelése kapcsán is csak tárgyalásokról esik szó, arról nem, hogy mennyi realitása van ennek a célnak. Méltatják Obama vízióját az „atommentes” világról, csakhogy a szélsőségesen pacifista nézetekből felépített oslói elefántcsonttoronyból észre sem veszik, hogy a hangzatos szavak és diplomáciai lépések közben olyan őrült vezérek jutnak atombombához, mint az iráni elnök, aki már kifejtette, mi a szándéka vele: Első dolga lesz Izrael elpusztítása.
A nyilatkozatban gyakoriak az olyan kifejezések, melyek az USA politikájában történt radikális változásra utalnak: „új klímát teremtett”, „az USA immár konstruktív szerepet játszik”. A szöveget olvasva az embernek az az érzése támad, mintha Obama megválasztása előtt egy sötét diktatórikus éra uralta volna Amerikát. A hangzatos szavak abból az előítéletből fakadnak, amit úgy tűnik, Európa már szinte teljesen magáévá tett: „republikánus elnök rossz, demokrata elnök jó”.
A világméretű megdöbbenést maga Obama is érzékeli, nyilatkozata szerint nem érzi magát méltónak, hogy ilyen előkelő társaságba került be. Az amerikaiak 65%-a ebben egyetért Obamával. Egyesek szerint a bizottság így akarja manipulálni az elnököt, hogy eszébe ne jusson a jövőben sem katonai lépéseket tenni a nemzetközi konfliktusokban.
A béke Nobel-díj körül a múltban is voltak furcsaságok, amelyek többek között azt mutatják, hogy az efféle trükkök eddig sem jöttek be. Emlékszünk például, hogy az Obamával bővült díszes társaságba korábban olyanok is bekerültek, mint a kevésbé tiszteletreméltó terrorvezér, Jasszer Arafat. A néhai palesztin elnök néhány évvel a kitüntetés elnyerése után robbantotta ki a második intifádát. Obamának tehát nincs miért szabadkoznia, nekünk pedig nincs min meglepődnünk.
Korrektor - Hírfolyam
Hozzászólások
akinek meg járna, csak leshet.
Ki emlékszik még Frans Eemil Sillanpáá -ra, vagy óvassátok-e
még Karl Giellerup-ot ? Ha van otthon, kűggyé mán egy José
Echengaray Eizagainne könyvet!
De Joyce, Tolsztoj vagy Rilke ugyi nem kapott! És még soróhatnám. Mondom , tiszta politika.
Természetesen nem az volt a célom, hogy egyenlőségjelet tegyek Obama és Arafat közé, de maga a cikk nem is sugallt ilyet. A cím arra a következetlenségre utalt, amiről az utolsó bekezdésben írtam. Vannak általad is említett valóban pozitív személyiségek a kitüntetettek között (figyelem: a "díszes", "tiszteletreméltó", "előkelő" kifejezések nem irónia :)), ugyanakkor egyes esetekben teljesen érthetetlen döntést hozott a békedíj-bizottság - így 2009-ben is. A furcsaságok hátterében az állhat, hogy a békedíj sorsáról - a többi Nobel-díjtól eltérően - egy norvég bizottság dönt, melynek tagjait a norvég parlament delegálja. Így nem meglepő, ha politikai és egyéb ideológiák is befolyásolják a választást. Arafattal és Obamával kapcsolatos megállapításaiddal egyetértek, és valóban nem hasonlítható semmilyen más szempontból az amerikai elnök egy terroristához - viszont mostmár ez az egy összeköti őket :).
Köszi az észrevételt!
Nyíri Botond
És még valami. A Nobel-békedíjasok – a cikkben említett díszes - csapatában számos arra érdemes ember került a múltban, mint Nelson Mandela, Teréz anya, Albert Schweitzer, Martin Luther King, illetve a jelenlegi számban szereplő Elie Wiesel, hogy csak a nagyobbakat említsük.