Korrektor - Egyetemi magazin - egyetemes értékek

Kultúrrendőrség: „Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait.” Ez már a Bradbury féle Tűzőrség? Vagy Orwell Gondolatrendőrsége? Esetleg Magyarország napjainkban? Mindenkit ki kell hogy ábrándítsak: az utolsó válasz a helyes.

A könyv a mai napig az egyik legnagyobb hatással bíró gondolatközlő eszköz. A különböző szervezetek, csoportok vagy politikai pártok a számukra veszélyesnek ítélt könyveket gyakran megsemmisítették, erre nem egy példát ismerünk a történelemből. Az így keletkezett könyvtárbeli űrt olyan kétes irodalmi értékű, ám ideológiailag teljesen korrekt művekkel töltötték be, amelyeket ma nagy stócokban hordanak ki a könyvtárakból selejtezés idején, de ingyen sem kellenek senkinek.

Ray Bradbury 451 Fahrenheit című szki-fijében olyan világot ír le amelyben a Tűzőrség pusztító intézménye már nagyban tevékenykedik. Az a célja a vezetőknek, hogy minden könyvtől megszabaduljanak. Minél többet égetnek el, annál könnyebben befolyásolhatják az emberek gondolkodását. A szabadság eszméi teljesen kiszolgáltatottá válnak a hatalom előtt. A huszadik században ez többször is megvalósult, és nem csak a képzelet vetítővásznán. 1919. szeptember 20-án például a magyar fehérterror különítményesei közzé tették „a közrendet és közbiztonságot veszélyeztető sajtótermékek beszolgáltatásáról szóló rendeletet”, melyben több bolsevista, kommunista és anarchista szerző írásai mellett pótolhatatlan kordokumentumokat, valamint tudományos és szépirodalmi műveket is megsemmisítésre ítélnek. Három év múlva Olaszországban lobbant lángra a nagy máglya, ahol a Duce hívei a fasisztaellenes művek tüzénél melegedtek. 1933. május 10-én pedig a világtörténelem legismertebb könyvégetésére került sor a hitleri Németországban. Joseph Goebbels parancsára 20.000-nél is több könyvet égetnek el nemzetiszocialista diákok, miközben az SA és az SS kórusa muzsikált a tábortűz körül.
Babits a következőképp fogalmaz nem sokkal ez események után: „Az idei magyar könyvnapot kevéssel előzte meg az európai könyv tragikus napja: a berlini könyvégetés. Barbár szelek fújnak, s Omar Kalifa korszaka látszik visszajönni. Az életet többre tartjuk a betűnél, s életnek pártunkat és harcunkat értjük, pártunk egyedül üdvözítő világmegváltását. Ha ennek a betű nem segít, vagy éppen ellene hat: pusztuljon a betű!” A berlini nyitány után sorra készülnek a különböző indexek. Elsősorban a fajilag nem megfelelő írók műveit írják össze, de létrehoznak egy másik csoportot is, ezekbe a fajilag nem megfelelő tárgyú munkák szerzői kerülnek.  Többek között Byron, Chaplin, Defoe, James Joyce, Walter Scott, Shakespeare. 113 évvel a németországi máglya előtt, 1820-ban a következőket írta Heinrich Heine: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek."  Hogy próféta volt- e, nem tudom, mindenesetre tudjuk, hová vezetett a náci könyvégetéssel elkezdődött folyamat.

Magyarországon utoljára a „fasiszta, antidemokratikus és szovjetellenes” sajtótermékek ellen hirdettek hivatalosan hadjáratot, 1945-ben.
Bármily meglepően is hat, a 21. században, mikor országunk végre az utolsó ideológiai járom alól is felszabadult, sokan nosztalgiával gondolnak a kultúrrendőrségekre. 2009. november 13-án jelent meg az igazán hazafias Magyar Demokratában a KORSZELLEM - Harcra fel! című írás, mely hősies könyvmegsemmisítésre ösztönöz. A „szent” cél a fekélygócok kivájása, természetesen erkölcsi gátlások nélkül.  „A kultúrrendőrség felállítását én már régen szorgalmazom, de sajnos sem én, sem híveim nem kerültek olyan pozícióba, hogy érvényt tudtak volna szerezni ennek a praktikus és közhasznú kezdeményezésnek. (…) Alakítsunk kis házi kommandókat. Három-négy fős csoportokban fésüljük át a könyvtárakat, és lopkodjuk ki, majd semmisítsük meg a ballib hazaárulás és ízléstelenség fekélygócait. Ha a kicsempészés nem megoldható, tépjünk a lapokba, firkáljuk össze, szellemi mérgezésre tegyük alkalmatlanná a futtatott senkiházik mocskait, mit hazaáruló médiánk minden szinten propagál.” A szerző nem más, mint Pozsonyi Ádám, aki már hosszú évek óta játssza „liberális pukkasztó játékait”. A probléma csak az, hogy kvalitásai ismeretében azt, hogy mindez csupán kifinomult lázadás, elfajult viccelődés lanyha korunk felett, ha akarjuk elhisszük, ha akarjuk, nem. Egy biztos, hívei agytekervényeiben már nincsen ennyi csavar, számukra valóban „harci induló” az obszcén és bugyuta mondóka: „Spiró ótvar, Konrád átok, Nádastól meg mindjárt hányok!” Ha ezek az emberek koszos kezükkel a kultúrához nyúlnak, mi lesz a szebb jövővel?

„TUDÓS: (…) Ez meg itt a rózsa,
 mely hullámzásba hozta a kedélyt,
 lágyságra csábított és szép szavakra,
 a lélek eme ósdi, elvetélt
 játékára, mit költészetnek hívtak.
ÁDÁM: S irodalom?
TUDÓS: Nincs. A Nagy Máglya óta
megszűnt a könyv, a kép, szobor s a kóta.
Nincs méreg már, mely szít a lázadásra
és új rendünk alapját aláássa.
ÁDÁM: S írni-olvasni, alkotni, gondolkodni?
TUDÓS: Fővesztéssel jár, iszonyú halállal.
ÁDÁM: És mese sincs, a dajka ajkán dal?
TUDÓS: A gyermeknek harcról mesél a dajka,
meg arról, hogy minden nép pária
s csak a germán a felsőbbrendű fajta.”

Vér Andor: Náci falanszter- Madách után szabadon (Részlet)