Az, hogy a szappanoperák jelentős tudatformáló hatással bírnak ránk, nem csupán széplelkű magyar tanárok pusztába kiáltott meddő szózata, hanem régóta tudományosan bizonyított szociológiai tény. A legújabb szociológiai kutatások azonban meglehetősen érdekes irányba kanyarodtak, olyan társadalmi folyamatok szemszögéből vizsgálva a tömegmédia termékeit, mint a kelet-európai rendszerváltások vagy a nők emancipációja.
A tömegmédia tudatformáló hatásai már régóta foglalkoztatják a szociológusokat. A legmélyebb és legplasztikusabb írások a témában még az ’50-es ’60-as években születtek az úgynevezett Frankfurti Iskola csoportjához tartozó Max Horkheimer és Theodor W. Adorno jóvoltából. Írásaik jelentőssége azóta is meghatározó. A két német származású szociológus-filozófus a náci propagandagépezet elrettentő hatásától inspirálva alkotta meg a „kultúripar” fogalmát, amely csupán az embertömegek tudatának szabályozott újratermelését szolgálja. Hozzáállásuk érthető módon negatív volt, nem úgy, mint mai utódaiké.
Adorno és Horkheimer - érdemes újra leporolni őket?
Drake Bennett, a Boston Globe újságírója például azt állítja, hogy szakértők szerint a szappanoperáknak egyenesen globális hatásuk van, ez a hatás azonban sok tekintetben áldásos: fontos szerepe volt például a kelet-európai rendszerváltásokban. „Emlékezzünk egyperces néma csönddel a kommunizmus és kapitalizmus közötti harc mára szinte teljes feledésbe merült, harminc évvel ezelőtti fordulópontjára. Egy olyan eseményre, amelynek jelentősége a Nixon-Hruscsov vitához vagy Ronald Reagannek a berlini fal lebontására hívó beszédéhez hasonlítható. Természetesen a tizenhárom évadot megért Dallas című sorozat premierjére gondolunk” –írja egy másik cikkben Nick Gillespie és Matt Welch a Washington Post hasábjain. Szerintük 1978 tavaszán ez a sorozat volt a kapitalizmus eszméinek legnagyobb terjesztője. A pártvezetés bizonyára azért engedélyezte a filmet a szocialista blokk országaiban, mert a kapitalizmus kritikájának tekintették. Úgy gondolták, éppen a a nyugati szabad versenyes kapitalizmus embertelenségére mutat rá. A kelet-európai nézők ingerküszöbét azonban nem lépte át ez a kifinomult társadalomkritika: ők csak azt látták, hogy Amerikában még a szegények is autóval járnak, miközben a szocialista a többségnek éveket, netán évtizedeket kell várnia a kocsira. (Nagymamámat például a southfork-i ranch látványa láncolta a képernyő elé: „Én csak azokért a szép házakért nézem!” –sóhajtott fel minden péntek este.) A Jockey-t alakító Larry Hagman a következőképpen méltatta a sorozatot: „közvetlenül vagy közvetve hozzájárult a szovjet birodalom bukásához. Az emberek nézték a gazdag Ewing család történetét, és közben arra gondoltak, hogy nekik alig van valamilyük. A régi jó irigység pedig a hatalmon lévők tekintélyének megkérdőjelezésével járt.” Gillespie és Welch egyenesen arra a következtetésre jut, hogy Kínában és Iránban filmek valamint zene segítségével kellene a demokráciáért harcolni. De talán nem ártana szem előtt tartaniuk, hogy a mai kínai és iráni társadalom vajmi kevéssé hasonlítható a rendszerváltáskorabeli kelet-európaiakhoz.
A másik fontos terület, ahol jelentős pozitív hatást tulajdonítanak a szappanoperáknak, az a nők egyenjogúsítása. Dél-Amerikában és Indiában is megfigyelték, hogy a sorozatok hatására megváltozott a nők életvitele: nőtt az iskolázottak száma, csökkent a gyermekvállalás és a családon belüli erőszakkal szemben is öntudatosabban álltak ki az asszonyok.
Betty, a csúnya lány. Emancipációra szükség van.
A jelenség a nemzetközi szervezetek és politikusok figyelmét sem kerülte el. Megpróbálták célirányosan használni a „tudatformáló varázsszert”: Ruandában, Marokkóban és Elefántcsontparton az etnikai ellentétek enyhítését és a megbékélést elősegítő sorozatokat sugároztak, Törökországban a női egyenjogúságot, az Egyesült Államokban a HIV megelőzését propagáló szappanoperák készültek. Amikor azonban a társadalmi gondolkodás átalakítását illyen módon próbálják megoldani, voltaképpen nem ugyanarra a következtetésre jutnak, mint a ma már túlságosan pesszimistának és dogmatikusnak tartott Horkheimer és Adorno?
Azt se felejtsük el, hogy a szappanopera nézők nem erkölcsi meggyőződésből másolják a viselkedésmintákat. Amikor példaképeik életvitelének befolyása alá kerülnek, nem válogatnak a pozitív és negatív szokások között – utóbbiakat éppúgy átvehetik, mint az előbbieket. Tehát a nagy öröm korai volna, a szappanopera még koránt sem a Lázár Ervin féle minden embert meggyógyító, utópikus „csodanektár”.
Korrektor - Hírfolyam
Hozzászólások