Korrektor - Egyetemi magazin - egyetemes értékek

Stanislaw  Lem: Solaris

Egy messzi-messzi galaxisban, távoli bolygó felett keringő Solaris Állomáson  szütymörög néhány tudós , hogy kapcsolatot teremtsen a „nemtudjákmivelkivel”, közben furcsa dolgok történnek. Úgy néz ki , mindenkinek elgurult  a gyógyszere, ezért küldenek a Földről egy dili dokit (Nem , nem a Csernus doktort!).  Aztán nála is bejön az „orvos, gyógyítsd meg magadat” effektus. Ezek után azt hinnéd, ez egy tőrőlmetszett hard sci-fi, de nem, felejtsd el. Nem harcolnak sem a nyolcadik utassal, sem gonosz, zöld gülüszeműekkel. (Erről jut eszembe, minden földönkívüli bazedovkóros?) Sokkal inkább szól az emberben rejlő titkokról, vágyakról, a kozmikus magányról. Ahogy a költő mondja:

 

A Duna. A Dunán egy fehér koporsó. A koporsóban a tavasz. Mi folyik Mohácson farsangidőben, a szó nem szoros értelmében? Óriási ricsaj, kolomprázás, ágyúdörgés, koporsóégetés, máglyarakás, perverz és bizarr jelenetek az utcán, felismerhetetlen hangok, amik a birkabundába öltözött észvesztően ijesztő álarcosoktól származnak. A busók.

A mohácsi busójárás története a 18. századra nyúlik vissza, ebből a korból származik az első feljegyzés, ami ennek a szokásnak a meglétére utal.
A legenda szerint a sokacok rémisztő maszkokat öltöttek magukra, és az éj leple alatt - derekukon zajt keltő kolompokkal - a törökök közé mentek, hogy elijesszék az akkor őket elnyomó népet Mohácsról.
A mondának viszont nincs valós alapja, mert a török uralomnak 1687-ben lett vége, a sokacok pedig, ez a balkáni népcsoport, körülbelül tíz évvel ezután érkezett Mohácsra, magukkal hozva népszokásukat, ami ma már a városé.

Minden tudásunk történetbe ágyazottan létezik. Ebbe az irodalomtörténetbe oltották egybe a Kultúroltás Fesztivál résztvevői mindazt a tudást, történetet, világnézetet, művészetet, amely meghatározza a viszonyunkat a világhoz.

 

Balkán – a bennünk élő idegen 

A XX. század a Balkánon kezdődött egy lövéssel és ott is ért véget jóval több lövéssel- kezdte az első szekcióbeszélgetést Gállos Orsolya műfordító. Ebből kifolyólag a Balkánt mint fogalmat meghatározni nehéz, majdhogynem lehetetlen. Mert számunkra idegen elidegenedést hordoz magában. „Fedezékből lőttem önmagam árnyékára”- mondja versében Simon Grabovac vajdasági költő, ezzel alátámasztva azt a megállapítást, hogy a Balkán köré szerveződő irodalom idegen. Konfrontálódnunk kell önmagunkkal ahhoz, hogy ezt az alapvető diszkomfortérzést, ha nem is teljesen, de részleteiben önmagunkba tudjuk oltani. 

Sajtóközlemény (lehetne): 2010 március 20-án Pécsen koncertezett a világhírű Matt Bianco együttes. Az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretein belül a POTE Aulában rendezett koncert főbb jellemzői a következők voltak: hihetetlen jó hangulat és ízig-vérig profi zene. Jelentjük továbbá, hogy a közel két órás koncert alatt rengetegen ledobták a zakójukat és kitűrték az ingüket. A komoly közönség sorain belül botrányos fellazulást tapasztaltunk: a rendezvény össznépi csápolásba és táncolásba torkollt.

„Jeruzsálemben hajnalodott. Láttam, ahogy a nap felkelt az arany kupolák és a vakítóan fehér épületek fölött. Mindent beragyogott a fény. Időtlenséget sugárzott a város. Tudod nem véletlenül fontos ez a hely az európai kultúra számára. Nem akartam elhinni, hogy ekkora ajándékot kapok.” – meséli Szalóki Ági.  2009. június 23-án a Jeruzsálem Színház 700 fős, Henry Crown termében lépett fel zenekarával. Óriási sikere volt.

Csak az ember olvas, mondta Márai ( a sok állat meg nézi a tévét) Na , ez kicsit erős volt, gyorsan kikapcsolom én is.
 Szóval valamikor réges-régen voltak olyan izék, olyan fehér lapokból voltak összerakva, tudod, a lapokon meg betűk, két keményebb  papír  közé beszorítva, még a dvd meg a net előtt, képek nem nagyon voltak benne, mégis lapozgatták, ezek a valamik voltak a könyvek,  és ezekben voltak a regények.  Zsírkirály mozit tudtál csinálni benn a fejedben, 3D-ben! Erre varrjál gombot édes fiam! Ha meg akarod próbálni, mondok egy-két tutit.

 

Herta Müller: A rókák csapdába esnek

Romániában nem jó élni. Ez a magyar közgondolkodásba alapigazságként vésődött be az elmúlt évtizedek során. Herta Müller anti-utópiákat megszégyenítően nyomasztó regényét vé-gigolvasva ez az érzés tovább erősödik az emberben. Az ő világában nagyon nem jó élni, majd-hogynem lehetetlen. Ráadásul ez nem fikció, hanem a húsz éve még a szomszédságunkban létező valóság.

És reméljük, nem utolsó jelentés a korszakról. Ugyanis új filmjében Mészáros Márta sajnos nem tudott megbirkózni a maga elé kitűzött feladattal, túl sokat markolt, és keveset fogott. (Vagy a várakozásom volt túl nagy, a művésznő eddigi munkáit ismerve.) Pedig a témát ismeri jól, a ’70-es évek Magyarországa belakott territórium számára.