Korrektor - Egyetemi magazin - egyetemes értékek

Sajtóközlemény (lehetne): 2010 március 20-án Pécsen koncertezett a világhírű Matt Bianco együttes. Az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretein belül a POTE Aulában rendezett koncert főbb jellemzői a következők voltak: hihetetlen jó hangulat és ízig-vérig profi zene. Jelentjük továbbá, hogy a közel két órás koncert alatt rengetegen ledobták a zakójukat és kitűrték az ingüket. A komoly közönség sorain belül botrányos fellazulást tapasztaltunk: a rendezvény össznépi csápolásba és táncolásba torkollt.

Az 1980-as években alakult, majd rövid időn belül híressé vált Matt Bianco zenekar az évek során folyamatos átalakulásokon ment keresztül. Trioként kezdett pályafutását duoként, majd ismét trioként és ismét duoként folytatta. Zenéjük műfaja a latin, a pop és a jazz különleges ötvözete. Szövegeiket nevezhetnénk akár semmitmondónak is, ellenben zenéjük magával ragadó, amely minden állapotban képes feldobni az embert. Dalaikat hallgatva akarva-akaratlanul táncra perdülünk.

Behangolás – Cseng a fülem, vagy ez a Harcsa Veronika Quartett?

Előzenekarként az országos hírű Harcsa Veronika Qartett szolgáltatott egy cirka másfél órás koncertet. A zenekar felállását tekintve a kvartett megnevezés helytelen, ugyanis egy öt tagból álló csapatról van szó. A fiatal énekesnő tollából származó dalok igencsak érdekes hangzásvilágot képviselnek, a profi zenészek által kísért hölgy az átlagember számára feldolgozhatatlan motívumokat jelenít meg dalaiban. Még a sorok között ülő amatőr zenész is disszonánsként jellemzi a produkciót: „Nekem erre a zenére ez az ének nem fér el.” De a számok mondanivalóját, szövegét valójában teljesen profi módon formálja dallá a zene. Egy zenetanár hallgató megnyugtat: „Tíz év múlva tetszeni fog, ehhez a zenéhez fel kell nőni...” A dalok sűrűn telítve voltak a különböző hangszerek hosszúra nyújtott szólóival, melyekből aztán végképp kiderült, szó sincs hibákról. Minden hang a helyén volt.

A produkció – Táncra fel!

A rövid átállást követően a színpadra felvonult Matt Bianco zenekar valósággal berobbant az estébe. Majdnem két órás fergeteges zenélés következett. Az igencsak vegyes, tíztagú együttes fiatalokat-idősebbeket, fehéreket-feketéket egyaránt felvonultatva olyan hangzásvilágot hozott létre, ami mindenki számára élvezhető. A dob jazzes ritmusa, a rengeteg csörgő, konga, a finom gitárbetétek, a szőnyegként a zene alá kúszó szintetizátor, a hangosan, mégis tisztán dübörgő basszusgitár, az ércesen szóló trombita, a  süvítve ordító szaxofon, a finoman csilingelő fuvola, a sűrű dallamos vocalbetétek és az énekes jellemzően dél-amerikai hangja a gondos megszerkesztettségnek köszönhetően csodás hangzásvilágot teremtett.
Üdítően hatott ezen kívül a zenei világban is általános style-hajhászás hiánya.  Semmi külsőség, a zenészek nem csillogtak a sminkes által felvitt vakolatrétegektől. Igényes külső, de semmi túlzás. Mégis, zenéjükkel elérték, hogy a hallgatóság legidősebb tagjai is kivétel nélkül felpattantak székükről és táncoltak, tapsoltak, énekeltek, sőt, csápoltak. A megfelelő feeling eléréséhez a zenészek a tőlük telhető száz százalékot nyújtották. Ennek köszönhetően lassan lekerültek a zakók, az ingek kitűrődtek és igen sűrűn megjelentek a törülközők és az ásványvizes üvegek. Az együttes tagjai kedvesek, mentesek mindenféle extrém egoizmustól. Nem képzelik magukat isteneknek, különlegesnek, sztárnak. Nem azért zenélnek, mert híresek akarnak lenni, hanem azért, mert mindennél jobban szeretik a zenét, élvezik amit csinálnak és szeretnének másokat is szórakoztatni. Na, őket nevezzük zenészeknek.

Bianco ügynök a PTE-n A koncertet megelőzően Mark Reilly-vel, a Matt Bianco együttes vezetőjével készítettünk rövid interjút, aki az idő szűkös volta ellenére örömmel és készségesen állt rendelkezésünkre. Először is szeretném megkérdezni, hogy járt-e már Magyarországon? Igen, Budapesten két alkalommal. Először 2006-ban a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon léptünk fel, és az elmúlt nyáron is voltunk, akkor más helyszínen. A weboldalukon látható, hogy rengeteget turnéznak, ami nagyon sok programot, szoros időbeosztást jelent. Nem nehéz mindezt összeegyeztetni a magánélettel, családdal?  Nem szoktunk hosszú, több hónapos turnékat csinálni. Inkább néhány egymástól távol eső helyen lépünk fel, és a turnék maximum kéthetesek. Néha a családom is eljön velem, hogy megnézzenek. Nem jelent családi problémát, még talán örülnek is, hogy néhány hétre megszabadulnak tőlem (nevet). Az együttes tagjai 1982-es magalakulása óta többször cserélődtek. Mennyiben befolyásolta ez a zenét, a technikát, amit alkalmaznak? A hangzás alapvetően ugyanarra épül, azaz a latin-jazz, R’n’B és pop fúziójára, mégis úgy gondolom, az idők során változott. Nézzünk egy példát: kezdetben Danny-vel (Danny White billenyűs) énekeltem, majd Basia (Basia Trzetrzelewska, énekes) csatlakozott hozzánk. Neki erőteljes telt, brazil tónusú hangja van, ami a vokálnak izgalmas, jazz-szerű hangzást adott. Most Mark Fisherrel (billetyűs) dolgozom, ő különleges zenei effekteket használ, és emellett más különböző zenészekkel is gazdagodott a zenekar, így a dalok hangzása is. Mi inspirálja a dalok és szövegeik szerzőit? Korábban a „Blue Rondo A La Turk” nevű zenekarban játszottam, amin érződött egyfajta latin-amerikai hatás. Volt két brazil fiú is az együttesben. Később kiváltam a zenekarból, de a latin hatás a brazil srácokkal együtt velem maradt. Bossa Novát kezdtünk játszani. Nagyon szerettük a hatvanas évek kémfilmjeinek dalait, ami latin-jazz volt, noha kicsit giccses. Megalkottuk saját karakterünket egy elképzelt kémfigurából, ő lett Matt Bianco, aki a hatvanas évek olasz öltönyeit hordja. Az egész koncepció ezen alapult. Idővel fejlődtünk persze, de az alapvető inspiráció ugyanaz. Milyen üzenetet közvetít zenéjük a nagyvilágnak? Nem hiszem, hogy különösebb üzenetünk lenne. Élvezzük azt a zenét, amit játszunk, és azt szeretnénk, hogy a közönség is élvezze. A zenénknek inkább érzelmi töltete van, mintsem komoly, társadalmi üzenete. Ettől függetlenül, a dalaink jól komponáltak, sok munkát és minden tehetségünket beleadjuk, azaz nem egy úgymond „dobd a kukába” zene. A magyar fiatalok között eléggé elterjedt nézet, hogy zenéből nem lehet megélni, ezért sok lelkes és tehetséges fiatal visszariad a zenész pályától. Mi a titka annak, hogy valaki egzisztenciát tudjon teremteni, miközben azt csinálja, amit szeret, azaz zenél? Sajnos ez egyre nehezebbé válik manapság, elsősorban az illegális letöltések miatt. Aztán az iparban sincs annyi pénz, mint régebben volt. Ez nagyon megnehezíti a zenélést, mint kenyérkereső foglalkozást, de mi ezt szeretjük, ezért továbbra is ezt csináljuk. Ha Isten, vagy egy aranyhal, vagy ehhez hasonló megjelenne Önnek azzal, hogy három kívánságát garantáltan teljesíti, mi lenne az a három kívánság? (Nevetés) Azt hiszem, egészség, boldogság és szeretet a családban – ezeket kívánnám. Másnap pár barátommal Budapestre utaztam, miközben magamban azon gondolkodtam, milyen kár, hogy a koncert végén nem volt lehetőségem megkérdezni az „ügynököket”, hogyan érezték magukat, milyennek találták a közönséget. Egy benzinkútnál megálltunk, és mikor a boltba léptem, legnagyobb meglepetésemre a zenekar tagjaiba botlottam, akik épp frissítőket és szendvicseket vásároltak. Megkérdeztem, hogy a színpadról nézve milyennek találták a koncertet. „It was great!”, „Very good!”, „We enjoyed it!” és ehhez hasonló mondatok hangzottak harsányan. Reméljük a közeljövőben újra láthatjuk és hallhatjuk őket itt, Pécsett. Ábrahám Hajnalka