Korrektor - Egyetemi magazin - egyetemes értékek

Herta Müller: A rókák csapdába esnek

Romániában nem jó élni. Ez a magyar közgondolkodásba alapigazságként vésődött be az elmúlt évtizedek során. Herta Müller anti-utópiákat megszégyenítően nyomasztó regényét vé-gigolvasva ez az érzés tovább erősödik az emberben. Az ő világában nagyon nem jó élni, majd-hogynem lehetetlen. Ráadásul ez nem fikció, hanem a húsz éve még a szomszédságunkban létező valóság.
A tavalyi esztendőben Nobel-díjat nyert, bánsági német családból származó írónő egyetlen magyarul is olvasható könyve a Ce    auescu-éra utolsó évében játszódik. Különös és elidegenítő írás. Nincs története, cselekménye, nincs eleje és vége. Események villannak fel pillanatképsze-rűen 1989 nyarától a véres forradalmi télig. De az idő múlását nem a történet előrehaladásával érzékeljük, csupán az évszakok változásaival. A szereplők feltűnnek és eltűnnek, nincs múltjuk, nincs jövőjük, nincsenek céljaik, csak a pillanatuk van, amikor épp tesznek valamit. Dolgoznak, szeretnek, túlélnek vagy meghalnak.
Ebben a világban minden és mindenki kényszerpályán mozog. A gyerekeken születésük óta „rajt a rozsdafolt”, útjuk egyenesen a gyárba vezet, mert nem vezethet máshová. A mindennap-ok olyannyira átitatódtak a visszaélésekkel és korrupcióval, hogy fel sem vetődik, lehetne ez másként. A gyár urai a portás és a raktáros. Előbbi, aki eldönti, ki távozhat táskájában a lopott holmival s ki szégyenül meg, s utóbbi, aki szerelemért osztja a munkaruhát. Kitörési lehetőség nincs. Délen a Duna „véget vet az országnak”, ott menekülnek és halnak meg a határőrök golyóitól a jobb életre vágyók. De ők kevesen vannak. A többségnek nincsenek álmai, tervei, csak a jelene.
Eközben a Nagy Testvér figyel. A diktátor képe ott van mindenütt, átható tekintete és homlokába hulló hajtincse látja az alattvalók minden pillanatát. Dolgoznak, pihennek vagy szerel-meskednek, a tekintet elkíséri őket. Hiába teszik az újság címlapján levő portrét arccal lefelé az éjjeliedényre, másnap új újság jön új portréval.
De nem csak a képek figyelnek, a diktátor keze hosszabb ennél. A Securitate előtt titok nem maradhat rejtve. Fortélyos félelem igazgat – bármilyen ajtóhoz szereznek kulcsot, rendszeresen behatolnak, nem téve mást, mint levágva a padlón levő rókabőr egy-egy lábát. Nincs vád, nincs letartóztatás, nincs verés. Csak a félelem. Itt voltak és visszajöhetek bármikor.
„Deteapt-te, române” – „Ébredj román halotti álmodból” Magányos öregember indítja útjára a betiltott dalt, az egykori és jelenlegi román himnuszt az utcákon, s a dal megrengeti a rettegést világát. A falusi tanító házában bujkálók döbbenten nézik a tévében, ahogy elhagyja a helikop-ter az Elnöki Palotát. A diktátor menekül. 1989. december 22-ét írunk, Romániában egy új kor-szak kezdődik. S most már ki lehet mondani a város nevét, ahonnan elindult a dal: Temesvár.
S vajon tényleg elkezdődött az új korszak? Az 1987-ben az NSZK-ba emigrált írónő tavaly nyilatkozott az Evenimentul Zilei-nek. „még egyszer megbolondulnék, ha a mai Romániában kellene élnem. Az összes fontos helyen ugyanazok az emberek ülnek, ugyanazzal a mentalitással. Gyakorlatilag nem változott semmi.” A Gyár nem ereszti, akire rákerült a rozsdafolt…