Korrektor - Egyetemi magazin - egyetemes értékek

Forma-1-es pilóta, egyiptomi fáraó, terroristákra vadászó kommandós, amerikai iparmágnás, szovjet katona, vagy éppen simlis gengszter. Mi köti össze őket? Bármelyikük bőrébe belebújhatunk ízlés szerint a megfelelő számítógépes  játék segítségével. Ahogy a való életben, itt is vannak sikeresebbek és kevésbé eredményesek. Egy nemrég végzett kutatás fényt deríthet arra a kérdésre, ami a „multi” játékosokat már régóta izgatja: milyen képességek határozzák meg, ki fog diadalmaskodni a virtuális világ küzdőterein?

Természetesen a kutatók elsődleges célja nem ennek a rejtélynek a megfejtése volt, viszont a videojátékok jó segédeszközt jelentenek a tanulással és memóriával összefüggő idegrendszeri folyamatok kutatásában. Arthur Kramer pszichológus még az 1980-as évek elején alkotta meg Space Fortress című játékát, ami kezdetleges grafikájával, de annál komplexebb játékmenetével pontosan megfelel az agykutatók igényeinek. A feladat: pálcika űrhajónkkal szétlőni a geometriai alakzatokból épült erődöt, miközben elmanőverezünk ellenségeink elől. A bajtársak és az ellenségek hasonlóan néznek ki, ráadásul az űrhajón nincs fék. A játék igénybe veszi a memória előhívó folyamatokat, a döntéshozó képességeket, éppúgy mint a szemmozgások koordinálását valamint a finom mozgások irányítását. Így az elmúlt években alkalmasnak bizonyult a memória, a mozgáskoordináció és a tanulási sebesség tanulmányozására, ugyanakkor az amerikai és az izraeli légierő is beépítette a kiképzésbe a növendékek tesztelésére.

A mostani kutatás alapkérdését Kramer így fogalmazta meg: „Is bigger better?” Vagyis: van-e összefüggés az említett képességek és bizonyos agyterületek mérete között? A kutatás során közel negyven diák mérette meg magát a Space Fortress-ben: miután MRI felvételeket készítettek agyukról, fejenként összesen több mint 300 háromperces játszmát „pörgettek le”. A játékosok szerint a Space Fortress nagyobb kihívást jelent a többi videojátéknál, ugyanakkor eltérő mértékben izzasztotta meg őket a feladat. Az eredmények összevetése igazolta Kramer és kollégája várakozásait: azok az „űrharcosok”, akiknek az agyában a striátum (magyarul: csíkolt test) nevű struktúrának nagyobb a térfogata, ügyesebbnek bizonyultak a többieknél, gyorsabban elsajátították a játékot, és jobbnak bizonyultak olyan gyors döntési helyzetekben, mint amikor egy célpont lelövése, és a támadás elől való kitérés közül kellett választani.
Miért érdekes ez a valós élet tükrében? Azért, mert ezek az eredmények fényt derítenek arra, hogy a tanulási képességek és a multitasking (több feladat párhuzamos végrehajtása) szoros kapcsolatban áll egyes agyterületek méretével. Tehát a striatumnak nem csak a számítógépes játékok birodalmában, hanem a mindennapi életben is nagy szerepe van boldogulásunkban.

A tudósok most új célt tűztek ki: megvizsgálni, hogyan változik az említett agyi régió mérete és működése játék közben. Yaakov Stern, a Columbia Egyetem neurobiológusa szerint így kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy bizonyos emberek eleve nagyobb striatummal születnek-e, vagy a készségek elsajátítása hat rá serkentőleg. Bár a tudós szerint nem kell aggódnunk akkor se, ha agyunk csődöt mond a játékban, így is úgy is élvezni fogjuk. Saját kutatásában idősekkel játszatta a Space Fortress-t, akik bár nehezebben boldogultak vele, végül éppúgy függővé váltak tőle, mint a fiatalok.